[Vélemény] Ezért A mandalore-i a Disney-éra egyik legfontosabb produktuma

Akárcsak a messzi-messzi galaxist benépesítő megannyi faj, idegen kultúra és civilizáció, mi, Star Wars-rajongók is elképesztően sokszínűek vagyunk. Vannak, akik mai napig az eredeti trilógia elkötelezett hívei, aztán vannak – közéjük tartozom jómagam is –, akik inkább az előzményfilmeket zárták a szívükbe, de tudok olyan személyről is, aki leginkább az animációs sorozatokat és a mára a Legendák közé sorolt The Old Republic korszakát kedveli legjobban a Star Wars végtelenül – ám mégis koherens módon – szerteágazó történetéből.

Ahány ember, annyiféle értelmezése született az évek során George Lucas történetének, elvégre a személyes, sokszor gyermekkori emlékek nagyban meghatározzák azt, hogy pontosan mit is jelent számunkra a Star Wars. Ennek hatására viszont kár is letagadni, hogy vannak bizonyos törésvonalak a fandomon belül, előfordulnak néha hatalmas viták arról, mégis mi az, ami jó, vagy éppenséggel nem igazán jó a messzi-messzi galaxis egy-egy alkotásában. A vita, ahogy minden nagyobb rajongói közösségen belül, úgy jelen esetben is hozzátartozik a rajongás tárgyához, azonban a Skywalker-saga utolsó három epizódja esetében olyan törés következett be a rajongók között, mely immáron nem csak a kommentek között, de a jegypénztáraknál – és a kezdetek óta milliárdos bizniszként jelenlévő – merchandise-ok eladásában is megmutatta, hogy bizony

nem lehet mindent felépíteni a jóleső nosztalgiára.

A nosztalgiát eleinte minden esetben központi elemként használó megközelítésnek persze megvoltak a maga remek pillanatai, az idő múlásával azonban egyre inkább kezdett megmutatkozni az a probléma, miszerint  a következő generáció ifjoncait, netán a Star Warst csak távolról ismerő embereket ezzel a megközelítéssel egyszerűen képtelenség bevonni egy több mint negyven éve tartó saga vérkeringésébe.  A probléma persze ennél azért jóval bonyolultabb, mivel ahogyan azt Az utolsó Jediknél is megfigyelhettük, egy, a szélesebb közönséghez elérő Star Wars tartalomnál egyszerűen nem ronthatunk be dühös vuki módjára a házba, azt gondolva, hogy „na most felrúgunk minden eddig ismert szabályt és magunk mögött hagyjuk a jól ismert motívumokat, történeti elemeket, hadd vesszen mind”.

Vannak persze olyanok, akik nagyon is osztják eme gondolatot, vagyis igenis teljesen új alapokra lenne szüksége a franchise-nak, ám bármennyire is értem ezeket a hangokat és a mögöttük rejlő jogos aggályokat,

a Star Wars tavaly A mandalore-ival bebizonyította, hogy valóban lehetséges olyan történettel előállni, amin egyik szekértábor sem tud fogást találni.

Jon Favreau egy interjújában úgy fogalmazott, hogy neki mint történetmesélőnek igenis kötelessége úgy elmesélni az általa írt történetet, hogy közben figyelembe veszi azt, hogy az újoncoknak és a hardcore fanoknak is vannak bizonyos elvárásaik egy Star Wars-történettel szemben.

De mik pontosan ezek az úgynevezett elvárások? Bizonyos értelemben egy, a Star Wars világába még éppen csak belekóstoló nézőnek egyetlen dologra van csak szüksége. Mégpedig egy elsőre viszonylag egyszerűnek tűnő alapfelállásra, amelyre aztán a későbbiekben – ahogyan azt az első évadban vagy akár az eredeti trilógia során láthattuk – szépen fokozatosan egy egész világot lehet ráépíteni. Na de mi lesz azokkal, akik a sith alkímiától kezdve a Chiss Birodalomig bezárólag kívül-belül ismerik az univerzumot? Nos, ilyenkor jönnek képbe azok az apróságok, amiket úgy nevezünk, hogy easter eggek (húsvéti tojások). Ezek az apró, ámde annál fontosabb kikacsintások az újak számára sokszor fel sem tűnnek, ám egy vérbeli rajongó ezek láttán már biztosan elégedetten fog csettinteni, hiszen ebből is látszik majd számára, hogy

A mandalore-i egyszerűsége mögött valójában jóval komplexebb történetek húzódnak meg, mint azt elsőre gondolná az ember.

Voltaképpen az évad utolsó pillanataiban bemutatkozó Sötétkard, de Gideon moff minden egyes mondata is már azt vetítette előre, hogy  az első nyolc epizód még csak amolyan bemelegítés volt.  Innentől most már rátérhetünk az olyan komolyabb univerzumformáló dolgokra is, melyek a megfelelő alapozás nélkül – a nyolcadik epizódhoz hasonlóan – lehet, hogy szintén sokaknál kiverték volna a biztosítékot.

Természetesen lehet kritizálni ezt a fajta hozzáállást, mindenesetre hacsak üzleti szempontból nézzük, akkor is nyilvánvalóvá válik, hogy egy ekkora rajongói bázissal rendelkező franchise esetében nagyon óvatosnak kell lenni. Pláne akkor, ha úgy szeretne az ember valami újat mutatni az ezerszer hallott történeten belül, hogy közben igyekszik visszatérni azokhoz a filmes gyökerekhez, amelyek anno George Lucast is megihlették a messzi-messzi galaxis megalkotása során. Ami pedig a siker természetét illeti, ha nagyon akarnánk akkor persze elintézhetnénk annyival, hogy Din Djarin A gyermeknek köszönhet mindent, holott valójában a sorozatban felbukkanó, évtizedekre visszanyúló Star Wars lore-t megvizsgálva jól látszik, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Elvégre, ahogy Luke-nak is, úgy idővel nekünk is rá kell jönnünk, hogy

sok igazság, amihez ragaszkodunk, javarészt csak a mi szemszögünkön múlik.

Favreau és Filoni párosa tehát egyensúlyt teremtett az Erőben, akiknek hála hosszú idő után először végre ismét úgy érezhetjük, hogy valóban jó érzés a Star Wars rajongók közösségéhez tartozni.