Már nemcsak a keménymagnak, hanem másod- és harmadgenerációs rajongóknak, felületes követőknek is sajátos elvárásaik vannak a Star Warsszal szemben.
A képre kattintva eléred a sorozat többi részét!
A minap újranéztem „az első Star Wars-antológiafilmet”. Évfordulója van elvégre: éppen negyven éve, hogy soron kívüli epizódként tévéképernyőre került a Star Wars Holiday Special! Tudták, hogy itt mutatkozott be először a nagyközönség számára Boba Fett? Ha csak egy különös animációs betétben is, de már itt találkozhattunk a fejvadásszal, akinek később a „nevelőapját”, Jango Fettet is megismertük. De bemutatkozott Csubakka felesége, fia és édesapja is, akik a vukik bolygóján várták haza a bajba került családfőt, hogy együtt ünnepeljék az Élet Napját. Leia dalra fakadt, Luke űrhajót szerelt, és persze még Han sem maradhatott ki, akinek első antológiafilmes felbukkanása természetesen itt, és nem a Solo: Egy Star Wars-történetben esett meg.
Utóbb persze megdöbbentő lehet a részvételük, hiszen a végeredmény tökéletes egyvelege volt a kábítószeres tripeknek és legridegebb lázálmainknak.
(Persze, azt se feledjük, hogy Mark Hamill és Carrie Fisher még csak bontogatták szárnyaikat a karrierjük elején.) Nemrég számolt be arról a világsajtó, hogy a Jar Jart megformáló Ahmed Best az öngyilkosságot is fontolgatta, annyi támadás érte karaktere miatt. De mit kapott volna napjainkban Harvey Korman azért, amit a galaktikus főzőműsor női séfjeként művelt ebben a filmben? A bizarr zenés–táncos betétek mellett persze a Csubakka-család volt a legkellemetlenebb: a férje fotóját epekedve néző Malla (Mickey Morton) és a játékaiért toporzékoló Itchy (Paul Gale) döbbenetes jeleneteket tudtak produkálni. Aki ezt a filmet látta, és utána is képes volt rajongani a vukikért, annak tényleg van annyi lelkiereje, hogy sose fog a Skywalker-dinasztia sorsára jutni.
George Lucas és stábja persze rémülten igyekezett eltüntetni a produkció minden nyomát, és akkor valóban le is állt az „antológiafilmek” gyártása cirka négy évtizedre. Nem volt abban az időben sem könnyű a megveszekedett rajongó dolga. Két évvel a második (ötödik) rész elkészülte előtt szögezze le, hogy A Birodalom visszavág óta a széria leszállóágban van? Hiszen még arra is 1979-ig kellett várni, hogy a Csillagok háborúját (Egy új reményt) bemutassák nálunk, és a Magyar Nemzet kritikusa C–3PO-t az Óz bádogemberéhez, míg R2-t egy mosógéphez hasonlítsa. (Szegény Kenny Baker és Anthony Daniels is részt vettek a Holiday Special elkészítésében.)
A lényeg: még meg sem születtek a sorozat legkiválóbbnak tartott részei, George Lucas már eladta, megbecstelenítette, hiteltelenítette és lezüllesztette a dicső űreposzt.
Hol volt még ekkor a leggyűlöltebb gungan, az évődés a galaktikus virágosréten vagy Yoda sokak által parodisztikusnak tartott fénykard-párbaja Dooku gróffal? Mindez persze nem jelenti, hogy relativizálni kellene utóbbiakat, és csak mert akad, aki a második trilógia minden pillanatáért rajong, azok ne lehetnének olykor rettentően kínosak. Viszont mikor valaki elkezdi temetni az egész sagát, érdemes felhívni a figyelmét az 1978-as Star Wars Holiday Specialre. Nem nehéz megjósolni, hogy ha a Disney továbbpasszolná Sas Tamásnak a brandet, borzalmasabb epizód akkor sem születhetne már. (Na jó, lehet, hogy akkor mégis.)
A Csillagok háborúja az elmúlt évtizedekben olyan magasságokig jutott, ahol már nemcsak a keménymagnak, hanem másod- és harmadgenerációs rajongóknak, felületes követőknek is sajátos elvárásaik vannak, amelyekhez ha nem igazodik egy rész, máris csalódnak.
Csalódottságukat pedig már 1999-ben is könnyedén világba tudták kiáltani, hát még ma, a Facebook és a Twitter korában. Hiába elégedettek például az antológiafilmekkel a leglelkesebb Star Wars-hívek, mások könnyedén juthatnak arra, hogy ők nem ezt várták. A Solo-film például visszahozott rég látott figurákat, felidézett a rajongóknak kedves momentumokat, mégis elkedvetlenített olyanokat, akik esetleg a filmeken túl nem is figyelnek erre a galaxisra. Ők könnyedén mondhatják, hogy ennél tökösebb, vadabb Hant szerettek volna látni. Más hiányolhatja azt a formabontó megközelítést, amit Chris Miller és Phil Lord prezentálhatott volna.
Sagwát alakította a Solo egyik magyarja, de Csubakka jelmezét is viselte
De tényleg örültek volna, ha esetleg az valósul meg? Az előzménytrilógia politikusabb jelenetei, drámai megközelítése nagyon más volt, mint amit a Birodalomban és a Jediben láthattunk, mégis sokan inkább utóbbiak hangulatát követelték. Ez aztán megtörtént Az ébredő Erővel és Az utolsó Jedikkel, a kritikák pedig jóval pozitívabbak is voltak, mint korábban. Ez azt bizonyítaná az alkotóknak, hogy kísérletezzenek bátran?
Mindenesetre szomorúan hallottam az utóbbi hetek – később megcáfolt – pletykáit, miszerint a Lucasfilm leállíthatja az antológiafilmek gyártását, csak a hivatalos epizódokra koncentrálva. Nemcsak azért, mert a Zsivány Egyes izgalmas háborús sztorinak bizonyult, és a Solo is végig lekötötte a néző figyelmét. De jó volt hallani, hogy az egyik legpozitívabb SW-karakter, Obi-Wan is előzményfilmet kaphat, ha már úgy tűnik, Rey biztosan nem kerül be a Kenobi-családba. Igaz, a Boba Fett-film első hallásra már kissé túlzásnak tetszett, de abból is rengeteg mindent ki lehetne még hozni. És a Solo nézettségéből azért biztosan nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy Rian Johnson tervbe vett trilógiája, ami teljesen új szereplőket mutatna be, népszerűbb lesz mondjuk egy Kenobi-filmnél. Az persze most biztosnak tűnik, hogy a legutóbbi antológiafilm számait a IX. epizód jelentősen meg fogja ugrani, akár visszahozzák Billy Dee Williamst, akár nem. Kérdés az is, Jon Favreau élőszereplős sorozata túl tudja-e majd szárnyalni A klónok háborúja animációs sorozat nézettségét.
A teljes szériát illetően egyébként talán nem annyira megszokott a véleményem: a legemlékezetesebb számomra A Sithek bosszúja marad.
Meglehet, ennek épp olyan generációs okai vannak, mint A Birodalom visszavág népszerűségének az akkori fiatalok körében. A drámai szál a Sitheknél tökéletesen kidolgozottnak tűnt, és nem lehetett nem beleborzongani abba, ahogy Anakin végül saját szerelme ellen fordul. Nem vagyok benne biztos, hogy hasonló pillanatokban még lesz részem a következő filmekben, mindenesetre így is várom mind az antológia-, mind a főrészeket.
Lakner Dávid – újságíró. 1990-ben, Veszprémben született, 2010 óta Budapesten él, az ELTE BTK-n végzett. Korábban a Mandiner, a VS.hu, majd a Magyar Nemzet munkatársa volt. Külsősként jelentek meg cikkei a Heti Válaszban, a HVG.hu-n, a Magyar Narancsban, az Átlátszón és a Szépirodalmi Figyelőben is. Jelenleg a Magyar Hangba ír.
