[CSH40] Lakner Dávid: Az újabb és újabb utolsó remények

A gyermekként az iskolaudvaron Jar Jart alakító Lakner Dávid felveti a kérdést: vajon kik lesznek az elkövetkező generációk hősei?

A képre kattintva eléred a sorozat összes cikkét!

Az egyik első emlékem a Star Warsról, ahogy általános harmadikban az iskolaudvaron játszottunk, magunkat a Baljós árnyak szereplőinek helyébe képzelve. Az 1999/2000-es tanévben jártunk, tehát elég friss moziélményről volt szó, miután az újdonsült első részt húsz évvel ezelőtt, 1999 szeptemberében mutatták be. Ki látta már a produkciót, ki nem. Én például egy darabig még nem, így némileg később jöttem rá, hogy a többiek maguknak mazsoláztak ki minden jó karaktert, és inkább csak szívattak azzal, hogy az Obi-Wanjuk és Qui-Gonjuk mellett játszhatom én Jar Jart. – De lehet neki is lézerkardja, ugye? – kérdeztem naivan, ők meg jótékonyan rám hagyták, hogy aztán a film megtekintése után már ragaszkodjak hozzá, hogy előbb leszek akár Sebulba is, mint az ügyefogyott gungan. (A lézerkardozásért itt is elnézést kérek az olvasóktól, de hát tízévesen még kevéssé foglalkoztunk a legelkötelezettebb Star Wars-fanok érzékenységeivel.) Igazán jól viszont öcsém járt, aki az iskolai farsangon Darth Maul maszkját öltötte magára.

Tehát: nálam az első Star Wars-élmények, koromnál fogva, már az új trilógiához kapcsolódtak. Lenyűgözött a hármas párbaj Maullal, izgalmas volt a fogatverseny is, bár a politikai dimenziókkal akkor még nem sokat tudtam kezdeni.

Viszont vártam a második és harmadik részt,  leginkább pedig utóbbi fogott meg, máig ezt tartom számon kedvencemként.  Legfőképp azért, mert itt történik meg az átmenet, amit nagyon is hitelesnek és fájdalmasnak láttam, miközben korábban voltak kétségeim afelől, hogy a Vaderré válást igazán jól meg fogják tudni oldani az alkotók. Ám nem kellett csalódnom, máig beleborzongok a pillanatba, amikor Anakin végül Padméval is szembefordul, miután félelmei és kétségei teljesen maguk alá temetik őt.

(SWJ) Lakner Dávid: A Holiday Special miatt sem dőlt be a franchise
Már nemcsak a keménymagnak, hanem másod- és harmadgenerációs rajongóknak, felületes követőknek is sajátos elvárásaik vannak a Star Warsszal szemben. RÉSZLETEK ITT.

A Csillagok háborúja számomra mindmáig ezt jelenti. Az üzenetet, hogy  az embert (vagy épp jedi-növendéket) teljesen ki tudja fordítani magából saját gyengesége,  hogy végül mindenét beáldozza egyetlen reménysugárért.

A rettegés, hogy nem vagy ura a jövődnek, és elveszítheted a számodra legfontosabbat, maga alá temet.

A Star Wars-szériának pedig ezzel összefüggésben A Birodalom visszavág óta egyik fő üzenete: jó és rossz harca valójában nem az a tiszta felállás, mint naivan gondolnánk.  A fekete valaha lehetett fehér, és mint A Jedi visszatérből tudjuk, végül újra rátalálhat elveszettnek hitt jóságára.  Izgalmas kérdés tehát, mit jelenthet a néző számára a nálunk negyven éve, 1979-ben bemutatott Egy új remény. Ez volt ugyanis az első és utolsó alkalom, amikor a Csillagok háborúja-diskurzus egyik központi elemét nem az „én vagyok az apád”-problematika jelentette. Tehát az, hogy lehetünk bármilyen eltökéltek és tisztalelkűek, a gonosszal való küzdelemben meglehet, épp saját magunkkal kell szembeszállnunk. A második és harmadik trilógia is leplezetlenül e köré épül,  a legutóbbi részek pedig már tényleg elmentek egyfajta keresd-a-felmenőm játékba.  Szegény Reynél talán még a nézőket is jobban izgatta, ki ez a lány, milyen titkokat rejt a családfája, és hogyan fogja módosítani az önképét, ha megtudja, hogy ő Obi-Wan/Palpatine/Qui-Gon unokája, esetleg egyenesen a midikloriánok nemzették.

Közel fél évszázad távlatából azt kell gondoljam, nem véletlenül tartják sokan a kedvencüknek A Birodalom visszavágot, és rajonganak az eredeti trilógiából inkább a második-harmadik részért. Az első (negyedik) film izgalmasan mutatta be nekünk a messzi-messzi galaxist, de valahogy Obi-Wan (Ben) Kenobi halála is annak fényében vált fájdalmasabbá számomra, hogy megismertem a Jedi-mester előéletét. Aki persze, tegyük hozzá, a Baljós árnyakban sem volt még annyira érdekes, mint A klónok támadásában és A Sith-ek bosszújában. Az első részt még Qui-Gon vitte, aki a filmek tekintetében épp olyan beteljesítetlen ígéretnek tűnik egyelőre, mint mondjuk Darth Maul, akinek történetét nem véletlenül igyekeznek újrakeretezni.

Utólag már, ha akarnánk, sem tudnánk úgy nézni az Egy új reményt, mint 1977-ben (vagy idehaza 1979-ben) az első érdeklődők.

Teljesen megváltozott a kontextus, mindenki újraértelmeződött, utóbb még a mindig tisztának és rendíthetetlennek gondolt Luke Skywalker is. Talán az idén érkező kilencedik részben még a sajnos időközben elhunyt Carrie Fisher karakteréről, Leiáról is megtudhatunk új dolgokat. Ami szép időleges lezárás lenne, hiszen négy is évtizede egy rejtélyes hologramüzenettel indult az egész: „segítsen, Obi-Wan Kenobi, ön az utolsó reményünk”. Azóta volt már számtalan hős a galaxis utolsó reménye, ahogy segítségre sem kevesen szorultak.

Akadtak, akik már a második, megint mások a harmadik trilógiával kerültek be ebbe a világba, és kétségkívül lesznek, akik ezt követő részekkel ismerkednek majd meg elsőként.  Számukra vajon ki lesz majd a galaxis utolsó reménye?  És kinek a bőrébe bújnának majd legszívesebben az iskolaudvaron?

Nyitókép: Jar Jar Binks és a gunganek csatába indulnak a Naboo-n (Pinterest)


Lakner Dávid – újságíró. 1990-ben, Veszprémben született, 2010 óta Budapesten él, az ELTE BTK-n végzett. Korábban a Mandiner, a VS.hu, majd a Magyar Nemzet munkatársa volt. Külsősként jelentek meg cikkei a Heti Válaszban, a HVG.hu-n, a Magyar Narancsban, az Átlátszón és a Szépirodalmi Figyelőben is. Jelenleg a Magyar Hangba ír.

Augusztusban ünneplünk, mutatjuk, hogyan!
Augusztus 16-án lesz az Egy új remény magyarországi bemutatójának negyvenedik évfordulója. Elmondjuk, miként ünnepeljük az évfordulót! RÉSZLETEK ITT.

Legfontosabb posztjaink