[CSH40] Képes Gábor: Az én Tatuinom

Képes Gábor cikkében elmesélte, mit adott neki a Csillagok háborúja, és hogy szerinte jó döntést hozott-e George Lucas, amikor a Disney-re bízta a franchise-t.

A képre kattintva eléred a sorozat összes cikkét!

A születésem előtti évben, 1979-ben mutatták be hazánkban a Csillagok háborúját – én pedig nem is ezzel a résszel, hanem A Jedi visszatérrel találkoztam először. 1984 telén, a balatonkenesei Honvédüdülő mozijában, Anyukám ölében ülve néztem szájtátva a varázslatos és félelmetes mesét – ez volt életem első moziélménye (és az Én a vízilovakkal vagyok című Spencer–Hill vígjáték a második).

Jabbát látva a szemem elé kaptam a kezem, de az ujjaim közötti réseken át néztem tovább a filmet. Lebilincselt, felemelt, megnyert a science-fictionnek és a filmnek úgy általában.

A manapság Egy új remény néven ismert Csillagok háborúját kicsivel később, televízióban láttam. Majd a nyolcvanas évek második felében A Jedi visszatért VHS-kazettán is sikerült megszereznünk, először persze alámondásos verzióban. A fahangú narrátor beköltözött hozzánk. Előfordult olyan, hogy egy hétig feküdtem otthon lázas betegen – és minden délután újranéztem a Jedit.

A Star Wars-univerzum játékok formájában is hamar eljutott hozzánk a ’80-as években. Szüleim Bécsből hoztak eredeti figurákat, míg a Mártírok útján és másutt, a hamisítatlan budapesti trafikokból a magyar kisipari másolatokat szereztük be. Bátyám egyik számomra legkedvesebb ajándéka volt, amikor hazahozott nekem egy R2–D2-t. Gyerekként Artu volt az egyértelmű kedvencem – és az „ewokmackók”.  A gyerekként összegyűjtött „jedifigurák” ma is agyaghadseregként feszítenek a vitrinemben.  Még arra is emlékszem, hogy az akkori legjobb barátommal anno át is neveztük a figurákat, mégpedig a Commodore–64-en futó Maniac Mansion szereplői nyomán. A Birodalom visszavág Felhővárosának kopasz figurája lett például Dr. Fred. A gyermeki képzelet eggyé olvasztotta a Lucasfilm különböző sikertermékeit.

Közben nagyban játszottuk a Csillagok háborúja című, magyar táblás társasjátékot is – és rongyosra lapozgattam A Jedi visszatérről megjelent filmkönyvet. Meglegyintett a szerelem szele is: öt-hatévesen Leia hercegnő volt az első szerelem – némiképp holtversenyben a disco-díva Amanda Learrel – és a magyar gyártású „fehér Leia” figura számára egy külön cipős dobozt tartottam fenn. (Mondanom sem kell, hogy a figuragyűjteményből épp ez, a legféltettebb, veszett el örökre.)

Hatévesen Leiának – mert akkor még nem egészen tudtam, hogy a színésznőt, aki azóta is kedvencem, Carrie Fishernek hívják – szerelmes levelet is írtam. Nagy, ákombákom betűkkel: I LOVE YOU. Gondos címzéssel: Leia Organa, Hollywood. A Magyar Népköztársaság és az Egyesült Államok postaszolgálata is komolyan vette a feladatot, a kézbesítő végigballagott Hollywood utcáin – és csüggedten állapította meg, hogy a címzett ismeretlen.  A levél, sok pecséttel gazdagítva, visszatért.  Most ugyanott található, ahol a néhány hónap alatt megsárgult és lötyögő-összecsukló, magyar kisipari „Fehér Leia”: az emlékeimben.

A Star Wars-láz második hulláma a ’90-es évek elején ért el, de igazából teljes gyerek- és kamaszkoromat végigkísérte ez az űr-tündérmese. Magyarországon 1990-ben adták ki a Harc az Endor bolygón című produkciót. Ma nyilvánvalóan nem élvez olyan kultstátuszt ez a melléktörténet, mint mondjuk a Zsivány Egyes, de nekem, tízéves fiúcskaként, nagyon tetszett a fantasy gyerekfilm.

Az első részét, A bátrak karavánját tudomásom szerint nem adták ki hazánkban – mi legalábbis nem tudtunk róla. Azt csak néhány éve láttam először, és még felnőtt fejjel is megragadott a Ralph McQuarrie koncepciórajzai alapján készült világ, Goraxszal, a főgonosszal. De a stop motion bábokat, Peter Bernstein zenéit és Teeket, az Uzsgyi néven magyarított tündérien édes karaktert is szeretem az ewokfilmekből. Persze azt már akkor, 1990-ben is megértettem, hogy a derék Hungarovideo cég füllentett, amikor a Harc az Endor bolygónt A Jedi visszatér folytatásaként harangozta be. (Azért óriási attrakcióként vetítettük le a filmet a teljes általános iskolai osztályomnak, amikor egy – akkoriban menetrendszerű – bombariadó alkalmával nálunk vendégeskedtek. Nagyképernyős, fadobozos televízió, hatalmas VHS-magnó – és a csillárról is gyerekek lógtak, no meg törökülésben ültek a szőnyegen. Nekem ezt idézi fel ez a film.)

Ralph McQuarrie látványterve A bátrak karavánjához (TheForce-net)

Pár évvel később megjelentek a Star Wars-könyvek is, Timothy Zahn csodálatos A Birodalom örökösei c. kötete és a különböző folytatások, köztük

a Malcolm Webster szerzői néven megjelentetett ál-folytatás, A Jedi hatalma, amely olyan dühítően rossz volt, hogy könnyekre fakasztott.

Vagy épp a kiváló kalandregényekként életre kelő Han Solo-történetek. Negyedszázaddal később egy Star Wars-tematikájú estet szerveztem és moderáltam a Magyar Írószövetség SF Szakosztályában. Megvalósult egy álmom, beszélgethettem Dale Avery-vel. Az ő történeteit még Brian Daley sztorijainál is jobban kedveltem.  Dale Avery-t Nyulászi Zsoltnak hívják, s a kéziratait egy McDonald’s galériáján körmölő magyar srác folytatásai nem voltak egészen hivatalosak, de annál szórakoztatóbbaknak találtam őket. 

Majd szintén a ’90-es években megízleltem a Star Wars-játékok élményét a 286-os PC-n futó, annak fél winchesterét elfoglaló X-Winggel – és sikerült végre A Birodalom visszavágot is megszereznünk. Tizennégy éves koromra már vagy százszor láttam összesen a trilógia filmjeit – pedig közben már a 2001: Űrodüsszeiát, a Monty Pythont és Luis Buñuelt is felfedeztem magamnak. Nem egy katonai üdülő zárt láncú videóhálózatát terheltük le azzal a kívánsággal, hogy egymás utáni délutánokon a Star Wars részeit vetítsék: valószínűleg feltaláltuk a Star Wars-maratont.

Lassan a Csillagok háborúja (avagy Egy új remény) lépett elő a kedvencemmé. És ez már legalább 25 éve változatlan. Részben eredetisége miatt becsülöm a legtöbbre a IV., azaz legelső epizódot, részben űrwestern hangulata, a poros tatuini városka, Mos Eisley kocsmája, a „valaha rég” és egy távoli galaxisban játszódó, mégis valamiféle jövőképet felvillantó világ ütött-kopott droidjai és űrjárművei miatt. E filmből terjedt el a droid kifejezés az önálló munkavégzésre képes robotokra. Akiknek emberi tulajdonságokat tulajdonítanak, beszélgetnek velük, szerethetőek – de másodrendűnek kezelik őket, Mos Eisley kocsmájában a pultos például rájuk förmed: „Droidokat nem szolgálunk ki!” Mennyire izgalmas társadalmi problémát villant fel ez a mozi…

És a kedvenc részem lett a két veterán színész, Alec Guinness és a brit horrorikon, Peter Cushing miatt is – akinek a játékához a magyar szinkronhang, a csodálatos Versényi László csak hozzátett. No meg parádésnak tartom Carrie Fisher, Mark Hamill és Harrison Ford hármasát, persze a droidokkal és a vukival kiegészülve. Egy tanárom találóan az Óz, a nagy varázsló szereplőihez hasonlította ezt a csapatot, szerintem az összehasonlítás szellemes és minden érintettnek hízelgő.

Egyéni mitológiám része lett a Csillagok háborúja.

Úgy járkáltam a kánikulában felhevült Pasaréti úton gyerekként, hogy az előkelő budai negyed aszfaltján Mos Eisley-ba képzeltem magam. A Tatuin kettős naplementéjét bámuló parasztfiúval azonosultam, a jószívű és eleinte esetlen, elnyomott, de egy régi világ nagy tudásával megismerkedő Luke-kal. (A kamaszlányok a macsó űrcsempész alteregóit azért jobban szerették.) A Csillagok háborúja film, olvasmány- és játékélménye olyan fontos volt számomra, mint szüleimnek-nagyszüleimnek a Rejtő-könyvek vagy az indiánregények olvasása. S akkor arról még nem is szóltam, hogy John Williams lenyűgöző filmzenéjét külön is hallgattam CD-n, walkmanen. A filmzene elképesztően fontos: képzeljük el a 2001 Űrodüsszeiát Johann és Richard Strauss, no meg Ligeti György nélkül. A Cannibal Holocaustot Riz Ortolani dallamaitól megfosztva. Vagy a Csillagok háborúját John Williams nélkül. Kultikussá váltak volna? Aligha.

 A kilencvenes évek végén lelkesen vártam az előzményfilmek megjelenését.  Gimnáziumi angoltanárunk hasonlóan bolondult ezekért a filmekért, rettegett memoritereit megúszhattuk, ha a készülő filmet hoztuk szóba, 45 percet simán végigbeszélgettünk róla. Utána a Baljós árnyak – melyet először Bécsben láttam moziban, nyilván a felét sem értve – számomra csalódás volt. Persze  Lucasnak volt igaza: ő ezeket a filmeket mindig az adott kor gyermekeinek forgatta.  Aki 1999-ben volt a kezét a szeme elé kapó óvodás – vagy a mesés bolygóvilágokról álmodozó kiskamasz, az imádta a filmet, a számomra sterilnek tűnő CGI-vel, a bohóckodó Jar Jarral, a számomra mesterkéltnek tűnő és ambivalens, nagyon is 90-es évekbeli világképpel együtt. Azóta, főleg Szűcs Zoltán Gábor barátomnak köszönhetően magam is felfedeztem az előzménytrilógia politikumának zsenialitását. Nem véletlen, hogy ennek a trilógiának Palpatine, azaz a Shakespeare-darabokon nevelkedett Ian McDiarmid az igazi főszereplője.

Minden nemzedéknek megvan a maga Star Wars-élménye – s ma már empátiával figyelem a nálam tíz évvel fiatalabbak verbális harcait az előzményfilmek elismeréséért. Kedvelem az ilyen mémeket, sőt legutóbb azon kaptam magam, hogy meghatódom, amikor véletlenül felfedeztem Hayden Christensent – még gyerekszínészként – a Harrison Bergeron című, abszolút zseniális kanadai tévéfilmben, egy elképesztő disztópiában.

Úgy gondolom, George Lucas jó döntést hozott, hogy a Disney cégre bízta a Star Wars világát. A mi nemzedékeinknek George Lucas a Walt Disney-je, a nagy mesélője.

A különbség egyáltalán nem olyan galaktikusan nagy a két mesemondó között. S persze a mesék, játszódjanak akár a világűrben is, üzenetekkel bírhatnak a felnőttek számára is.

Én felnőttként is nagyon élvezem a Star Wars-filmeket és hálás vagyok J. J. Abramsnak, hogy leforgatta Az ébredő Et. Féltő gonddal és aprólékossággal hozta vissza az általam kedvelt, ütött-kopott, porszagú világ elmaradhatatlan kellékeit, porolt le rajzokat, hozott be odaillő új figurákat, szereplőket.  Nem tartom csupán remake-nek a filmet.  Nagyon is szellemes, hogy egy új nemzedék él át a filmjében a régiekéhez hasonló szituációkat. „Ha elég sokáig élsz, sok hasonló tekintetet látsz más-más szemekben” – mondja Maz Kanata Az ébredő Eben. Szerintem ez a film kulcsmondata.

Magyarországon negyven éve vagyunk rabjai ennek a mesevilágnak, rajongók nemzedékei nőttek fel azóta. Az eredeti trilógia, az előzménytrilógia és az új részek hívei. Már elég sok hasonló tekintetet láttam, más-más szemekben.

Nyitókép: Tatuin (Craig Drake / Milnersblog)


Képes Gábor – Író, eddig három verseskötete és több mint tíz sci-fi tárcanovellája jelent meg. Muzeológusként több kiállítást rendezett a videójátékok, az informatika és a robotika történetéről, 2016 óta a Neumann Társaság főmunkatársa.

Augusztusban ünneplünk, mutatjuk, hogyan!
Augusztus 16-án lesz az Egy új remény magyarországi bemutatójának negyvenedik évfordulója. Elmondjuk, miként ünnepeljük az évfordulót! RÉSZLETEK ITT.

Legfontosabb posztjaink