Hat alig ismert magyar Csillagok háborúja-kritika 1979-ből

Megyei lapokban szemezgettünk, jó meglátások és teljességgel érthetetlen kritikák is akadtak a meglehetősen vegyes szórásban.

Pest Megyei Hírlap, 1979. augusztus 16. (23. évfolyam, 191. szám)

HETI FILMJEGYZET

Csillagok háborúja

(A cikkhez csatolt illusztráció)

Szemfényvesztő film, a szó direkt és átvitt értelmében is.

A film készítésekor harminckét éves amerikai rendező, George Lucas és a különleges filmtrükkök kitalálója és realizálója, Dykstra, 1976-ban forgatta le ezt a minden idők bevételi rekordját röviddel az 1977-es bemutató után megdöntő filmet. (Egy év alatt csak az USA-ban 220 millió dollár volt a bevétel!) Az elképesztő anyagi siker önmagádban is lenyűgöző; magyarázata éppen abban rejlik, hogy

a film maga a tökéletes és grandiózus szemfényvesztés.

Az első szemfényvesztő trükk maga a sztori, mely nem más, mint egy tudományos-fantasztikus történetnek álcázott western, kaland- és detektívfilm elemekkel keverve. Hiába helyezi a cselekményt a rendező valamelyik nagyon messzi csillagrendszerbe, s az időben is nagyon régre (vagy esetleg nagyon a jövőbe?), hiába látunk tökéletes robotokat, fantasztikus élőlényeket, csodálatos űrhajókat és bolygó nagyságú mesterséges égitesteket, hiába viselnek a szereplők fura lepleket, különleges formájú, mélytengeri búvárra emlékeztető külsőt adó védőöltözékeket, hiába tudnak mindent a komputerek — az alapokon ez mit sem változtat. A különbség csupán annyi, hogy 46-os Colt helyett lézerpisztollyal lőnek, musztángcsődör helyett kis űrhajókon vágtatnak, s

a kötelező — egy szem! — női szereplő itt nem szőke, mint az a westernekben előírt, hanem sötétbarna. A történet is olyan sematikus, amilyennek a vadnyugati meg a kalandfilmekben lenni kell:

a Rossz fenyegeti a Jót, időlegesen le is győzi, de a Jónak van ereje felülkerekedni. A gonoszok persze elnyerik méltó büntetésüket, a Jók pedig méltó jutalmukat. Olyan egyszerű ez, mint az a jó öreg pofon, amit kisebb csinnadrattával megcsinált westernekben már az első öt percben illik lekenni valakinek.

Lucas tehát éppúgy beletalált egy közönségigény maximális kielégítésébe, s ennek az igénynek az irányítását is éppúgy a kezébe vette, mint Stallone a Rockyval. Szereti a néző a tudományos-fantasztikus filmeket? Szereti. Szereti a westernt? Szereti. Szereti a kalandot, a bűnügyeket, az üldözést, a lövöldözést, a harci jeleneteket? Szereti, hát persze. Akkor adjunk neki mindezekből annyit, amennyi csak belefér, de ne a megszokott keretek között, hanem sci-fisítsük az egészet. Ettől a lényeget tekintve semmi nem fog változni, a derék néző ugyanazokat a jó öreg sémákat látja majd most is, de elkápráztatja a szemét a tényleg fantasztikus trükkarzenál, és a szemfényvesztés sikerül.

És itt következik a másik szemfényvesztés: ilyen káprázatosán megcsinált trükköket, ekkora technikai apparátust még aligha láttunk filmen. A nemrég nálunk is bemutatott 2001 Űrodüsszeia sem volt utolsó a műfajban, de kismiska ehhez a filmhez képest. Ez aztán az igazi szemfényvesztés. A néző akarva-akaratlan belekerül a technikai trükkök sodrásába, főleg a film utolsó negyedében, a nagy háborús jelenetekben, s miközben ámul-bámul, tökéletesen elfeledkezik a film másik — tartalmi, gondolatai — szemfényvesztéséről, s arról is, hogy

a Csillagok háborúja az ég egyadta világon semmiről sem szól.

És éppen ez a veszélyes a dologban: szédületes költségekkel készített szuperprodukciókról, szuperkasszasikerekről, szuper-Oscar-díjasokról derül ki, hogy a lenyűgöző apparátus mögött semmi nincs, csak egy remekül megérzett nagy üzlet lehetősége. Filmhez ez kétségtelenül elég, művészethez nem mindig. Ebben az esetben sem.

A Csillagok háborúja káprázatosan megcsinált film, de a filmhez, mint művészethez édeskevés köze van.

A legszebb pedig az, hogy feltehetőleg eszébe sem jutott készítőinek, hogy ilyesmit is beengedjenek a filmbe.

Takács István

Dunántúli Napló 1979. augusztus 18. (36. évfolyam, 226. szám)

Filmjegyzet

(A cikkhez csatolt illusztráció)

Csillagok háborúja

Szívem szerint a kísérőfilmről írnék, ugyanis számomra sokkal több izgalmat, és nem utolsósorban tanulságot tartogatott, mint a „nagyfilm”, a Csillagok háborúja. Egy Balaton menti nagyközség tanácsi ügyeiből villant fel három epizódot a rendező, s világít rá egynémely jogszabályunk következetlenségére, logikátlanságára, az úgynevezett „látens jog” túlburjánzására. Jellemző a kisfilm sikerére, hogy még a szuperprodukcióra éhes közönség is figyelmesen végignézte, s a végén megtapsolta.

Arra, hogy milyen jó lett volna még tíz epizódot látni ebből a filmből, a Csillagok háborúja utolsó kockáit követő nézőtéri tolongásban jöttem rá. Közvetlenül azután, hogy az űrbéli hercegnő az űrbéli pilóták — köztük egy -majomszerű lény — mellére tűzi az űrbéli rendjelet, miután megsemmisült a Gonosz, o galaxis elnyomó császárának Halálbolygója, a hős férfiak, komputerek, s valami földön túli, sokat emlegetett Erő áldásos együttműködése következtében…

De addig mennyi mindent át kell élnünk! Vérfagyasztó jelenetek tanúi vagyunk az űrvilág — űralvilág? — egyik kocsmájában, ahol először villan meg a legendás Jedi Lovagrend utolsó sarjának lézerszablyája, űrharcot izgulunk végig, amikor is fénysebességgel száguldozó vadászgépek küzdenek test-test ellen; megismerkedünk a buckalakókkal, a kozmoszhulladékot gyűjtő, izzó szemű Jawákkal, C3POval és R2D2-vel, a két elválaszthatatlan androida jóbaráttal és még ki tudja miféle lénnyel és nációval ebben a világegyetemi forgatagban.

A történet, minden kibogozhatatlan csomója ellenére azért fogódzókat is nyújt. Egy-egy jelenet például kísértetiesen hasonlít a megszokott vadnyugati klisékhez, csak éppen a coltot helyettesíti valami más csodafegyver.

Georges Lucas rendezőnek 50 millió dollár hasznot hozott a film, a nézőt pedig megszabadítja egy húszasától. Igaz, mi csak beülünk a székbe, Lucas úr viszont horribilis összegeket költött el a díszletekre és kellékekre.

A kozmoszbeli polgárháború epilógusát mindezek ellenére ne mulassza el megnézni a magyar mozi-látogató, ha már egyszer megvettük ezt az óriási közönségsikert aratott hiperprodukciót. S ha valakit sértene, hogy sznobériából invitálom a moziba, tekintse a Csillagok háborúját abszolút, ha úgy tetszik, kozmikus tanulságnak:

nemcsak Magyarországon tudnak drága pénzért közepes filmet csinálni, a Föld más országaiban, sőt, a tudományos fantasztikum mai állása szerint, más galaxisokban is.

Havasi J.

(Heves megyei) Népújság, 1979. augusztus 18. (30. évfolyam, 193. szám)

Csillagok háborúja

Sci-fi — fantázia nélkül

(A cikkhez csatolt illusztráció)

Ha ön látott már néhány vadnyugati kocsmajelenetet, pár kerge autós üldözést, legalább egy, a második világháborúról szóló szuperprodukciót, esetleg egy Love Story-t, ha mindezt képzeletben füzérre fűzi, a szereplőket és a környezetet bádoggal felöltözteti és beépíti, s ha még mindehhez némi villogást, szirénázást is tud produkálni,

nos, akkor már kész is van egy ahhoz hasonló alkotás, mint amilyen a Csillagok háborúja című, tudományos- fantasztikusnak meghirdetett, kétrészes amerikai film, amelyet George Lucas írt és rendezett.

De inkább ne kísérletezzen, mert elég az ilyesmiből egy is!

Rögtön a lényegre térve: a történet szerint van egy bizonyos Vader — korábban jóember — aki, ki tudja m’ért, átpártolt a Gonoszhoz (?), a csillagrendszerben önkényuralomra törő fekete hatalomhoz. Céljait az illető egy majd Föld nagyságú, vasgolyószerű űrbázissal szeretné elérni, olyan erődítménnyel, amely még égitestek fölrobbantására is képes. Ennek az alkotmánynak a tervrajzát lopja el Leila — érthetetlen okból ő egy hercegnő — hogy a lázadók földeríthessék a Halálbárka gyenge pontját.

Persze a hölgyet idejekorán elfogják, hiszen egy filmben egy fehér ruhás gyönge teremténynél soha nincs alkalmasabb a sínylődés keserveinek érzékeltetésére.

A dokumentumokat két robot menekíti tovább (Stan és Pan-szerűek, csak bárgyúbb a humoruk), majd csatlakozik hozzájuk egy farmersrác, aki voltaképpen főiskolára szeretne menni, (figyelem, fiatalok!) egy aggastyán, a Jedi l o v a g r e n d tagja. Illetve Han, a pénzéhesnek látszó, ÁMDE, melegszívű vagány egy majomember társaságában…

A vége ezek után ugye kitalálható? Sőt, icipici erőlködéssel biztos, hogy a közepe is…!

Hát igen, sok minden van ebben a filmben, csak tudomány és fantasztikum nincs, sőt, mi több, fantázia sem sok, mert mint a bevezetőből kiderült, az eredetiség nyomokban sem lelhető föl.

Mindez persze nem olyan nagy baj, ha az alkotóknak sikerül a krimi, a horror-, a terrorfilm, a western, a sci-fi, a vígjáték kliséiből, egy valóban szórakoztató filmet összekalapálniuk. Hogy itt mennyire sikerült?

Nos, el kell ismerni, a rendező mindent megtesz azért, hogy a föntebbi hiányosságok ellenére a néző ne unatkozzék, ha nem is a fordulatokon, de legyen min törnie a fejét…

Csak néhány az ötletsorozatból; míg az egyik alkalommal a már említett aggastyán a belé költözött Erő (?) segítségével egy szempillantás alatt elintézi üldözőit, erre a továbbiakban egyszer sem képes. Hogy miért nem, arra nincs válasz. De arra sem, hogy a kis csapatot miért támadja meg néhány zseblámpaszemű buckalakó, majd, miért hagyják ott ijedten a már félig legyőzőtteket, végül a hátralevő idő alatt hova tűnnek a filmből? Az sem egészen világos, hogy a kisebbik robot számára időnként miért kell fordítani, amikor máskor olyan jól érti aki adott parancsokat…

Mindegy, hagyjuk. Kár folytatni, hiszen tény, hogy a vad logikátlanságok ellenére, s ezekkel együtt a közönségnek tetszik a Csillagok háborúja. Föltehetően azért, mert megelevenedni láthatja — Gilbert Taylor által ügyesen fényképezve — a gyermekkorában gyermekdeden elképzelt szörnyeket, a mese mellé kap egy kis romantikát, egy kis humort… s ahogy mondani szokták: közben sok-sok málnaszörp fogyott.

Hát ki tudja… lehet, hogy így, a kánikula utolsó rohamainak idején, a jó mulatsághoz ennyi is elég.

Németi Zsuzsa

Szolnok Megyei Néplap, 1979. augusztus 18., (30. évfolyam, 193. szám)

Filmjegyzet

Csillagok háborúja

A csodálatos szuperprodukciónak, a XX — XXI. századi Óznak, a sci-fi eddigi csúcsának beharangozott film, a Csillagok háborúja többszörösen is csalódást okoz a nézőnek. Már az alkotás műfaji meghatározása eleve téves;

a film legfeljebb csak George Lucas, az írórendező szándéka szerint tudományos-fantasztikus mű.

A fiatal rendező — akinek minden bizonnyal világhírnevet szerez majd a „kasszasikert” hozó, Oscar-díjas film — nyilatkozata szerint gyermekkora kedvenc könyveit, filmjeit, képregényeit akarta feleleveníteni. „És bele akartam vinni sok-sok vidámságot és fantáziát” — mondta. A gyerekkori élmények felelevenítése nem vitatható, annál is inkább, mivel a film tulajdonképpen — érthetetlen módon főműsorként szerepel a mozik műsorán — matinénak felelne meg leginkább, a tizenéveseknek, a Verne könyvek lelkes olvasóinak nyújt élményt, szórakozást. S ha már szóba került Verne neve; a Csillagok háborúja szinte semmivel sem mond el többet a tudományról, mint annak idején Verne. Ma már nem tartja senki elképzelhetetlennek, fantazmagóriának az űrrepülést, a bolygókon való leszállást. A filmben a tudomány csupán annyiban szerepel, hogy a cselekmény színhelye a kozmosz, az ellenfelek lézerkarddal csatáznak, s fénysebességnél gyorsabban száguldó űrhajókon utaznak a jók és a rosszak is. A produkció nem több, mint egy képregény vagy egy krimi. A különbség csak annyi, hogy a szereplők nem a jó öreg Földön járnak, hanem a különböző naprendszerekben, járművük ennek megfelelően nem autó vagy vonat, hanem űrautók, űrhajók.

Szándéka szerint vidámságot is és fantáziát is „bele akart vinni” alkotásába a rendező.

A vidámság megrekedt az akarat szintjén, nem derült ki, melyik filmkockán kellene a nézőnek „vidámkodnia”.

Az egyes jelenetek, verekedések szokványosak, ezernyi filmben láthattunk már hasonlókat. S a fantázia? Nem több és nem kevesebb, mint a hasonló témájú alkotásoké.

Jók és rosszak a film szereplői — mint minden mese alapvető figurái. S akárcsak a mesében, a Csillagok háborújában is végül minden jóra fordul, a jók győznek, s elnyerik jutalmukat. A rosszak, akiket csupa visszataszító, torz, áttörhetetlen furcsa öltözetben látunk, természetesen méltó büntetésben részesülnek, valamennyien elégnek. S itt a vége, fuss el véle.

T. G.

Petőfi Népe, 1979. augusztus 22. (34. évfolyam, 195. szám)

Filmjegyzet

Csillagok háborúja

(A cikkhez csatolt illusztráció)

A film eredeti angol címének közönségcsábitó, jól hangzó ritmusa: Star Wars (Csillagháborúk) a magyar fordításban elveszett. No, de sebaj, a galaktika sztárjainak, űrben szabadon száguldozó nagyrészt emberformájú urainak ádáz háborúskodása úgyis becsábítja a nézőt a hazai mozikba. Akárcsak külföldön, ahol az alig 35 esztendős ifjú rendező, Georges Lucas ezzel az alkotásával — ha hinni lehet a nyugati pletykáknak — 50 millió dollárt keresett. Mit vághatott zsebre vajon a produkciót finaszírozó Fox filmvállalat? Ezen kár töprengeni, inkább a nagy üzletnek számító filmről ejtsünk néhány szót.

A mozinéző előtt már nem ismeretlenek azok a külsőségek, fényképezési trükkök, szemet gyönyörködtető makettek, amelyeket ez a film is felvonultat.

Nem járunk túlságosan messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk az állítást, ezek a külsőségek a legvonzóbb elemei ennek a csodálatos szuperűrrevünek.

Ezekben nem lehet csalódni, s a napjaink űrkísérleteit figyelemmel kísérő néző a film csodaűrhajóit szemlélve még hitelt is adhat ezeknek a gyönyörűséges masináknak, robotoknak, űrcirkálóknak, komputerképernyőknek, titokzatosan villódzó, gyilkos lézerfegyvereknek. Gondolhatja — némi műszaki ismeretek birtokában — hogy ezek ilyenek is lehetnek valamikor a jövőben. Ilyen sokoldalú tudománnyal rendelkezhetnek, valóban képessé teszik az embert arra, hogy otthonosan röpködjenek, kalandozzanak a galaktika bolygórendszereinek útvesztőjében, mintha csak a Balaton-partra utaznának, ma, tegnap, holnap, egy Diesel-mozdony vontatta vasúti szerelvényen.

Itt azonban meg is áll a tudomány. A Verne fantáziáján edződött fiatalság, meg az idősebb korosztályhoz tartozó nézősereg elhiheti mindezeket, amit lát, de a cselekményt már nemigen veheti komolyan. Egyrészt azért, mert

a forgatókönyv írói úgy gondolták, az űrháború szemet gyönyörködtető fényképezésén túl értelmesebb fajta mesével nem érdemes terhelni a nézőket.

Így aztán innen-onnan összelopkodott, a tv-ből ismert Orion űrhajó egyik-másik folytatásában már látott, — meg az Alfa holdbázis trükkjeihez hasonló eszközökkel is el tudnak boldogulni. Újdonságokat nemigen kell kitalálni. A film története szimpla mese, kevés ötlettel, unos-untalan ismételt sablonokkal és

a produkcióban részt vevő jobb sorsra érdemes színészek se nagyon tudtak mit kezdeni gyenge, egyoldalú szerepükkel.

Azért a mese varázsa mégiscsak magával ragad, a címben is beharangozott háborúskodás egy-egy jelenete valóban lebilincselően izgalmas — szóval a néző nem csalódik, ha nincsenek túlságosan magas igényei. Az úgynevezett tudományos-fantasztikus regényirodalom legelső, legprimitívebb, csupán a technikát bemutató alkotásainak eszmei színvonalán nem emelkedik túl a Csillagok háborúja.

Megnézni mindenképpen érdemes, már csak azért is, mert van a filmben két olyan szereplő, aki — vagy ami — kifigurázásra méltó emberi tulajdonságokkal rendelkezik: két aranyos, mulatságos robotról van szó, aki az űrbéli viaskodások közben is egészséges humorral oldja fel a feszültséget.

Cs. L.

Nógrád, 1979. szeptember 15. (35. évfolyam, 216. szám)

Filmjegyzet

Csillagok háborúja

Míg az amerikai szuperfilmet nézem, egyre az jár az eszemben: vajon miért ez a mű döntött meg minden látogatottsági rekordot? Ne értsen félre az olvasó, nem akarom földre rántani a Csillagok háborúját a siker fellegeiből s eszem ágában sincs fanyalogni, csak éppen morfondírozok magamban. Számomra ugyanis talányos, vagy inkább rejtélyes, hogy vajon mért George Lucas munkájára tódulnak a nézőmilliók (a rendező hazájában és minden más országban egyaránt). Pontosabban nem is a fantasztikus érdeklődés meglepő. Hanem annak már-már valószínűtlen mérete. Meg aztán az is — bár ez már viszonyítás kérdése — , hogy ennél az alkotásnál látványosabb, mozgalmasabb, fordulatosabb, izgalmasabb filmek készültek már, pedig jó részüket elfelejtettük.

Nyilvánvaló, hogy ezúttal valamilyen jelenségről beszélhetünk. Úgy is fogalmazhatnék:

a Csillagok háborúja nem önmagával egyenlő. Az ízlés, az igények, a divat pontos mutatója.

Vizsgáljuk még közelebbről összetevőit.

Gondolom, a műfaj népszerűségében rejlik az egyik ok. Tapasztalatból tudom, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom újdonságait fiatalok és öregek egyaránt ronggyáolvassák; a hozzánk eljutott sci-fi filmek — , az Űrodüsszeia kivételével — ugyancsak kedvező fogadtatásra találtak.

Itt álljunk is meg egy pillanatra és elevenítsük fel a mese főbb pilléreit.

Zűr van az űrben — ezt adja tudtunkra az expedíció. A csillagrendszerben polgárháború dúl. A császár — Darth Vaderre és hadseregére támaszkodva — el akaja nyelni a világot (ha nem is az egészet, mert ahhoz nincs ereje, de azért egy-egy égitesttel képes elbánni).

Leila Organa ellopja a félelmetes Halálbólygó tervét és a lázadóknak adja át. Vader megakadályozná az akciót, csakhogy — így stílusos a dolog egy vérbeli sci-fiben — időközben már betáplálták a robotba a titkos dokumentációt. R2D2 társával, C3PO-val együtt fogságba esik.

Tulajdonosuk Luke Skywalker lesz. Számos fordulat, meglepetés, harc, ármánykodás, cselszövés, lövöldözés, vágta és csak a jóisten tudja, mi minden után a becsületes harcosok diadalmaskodnak a zsarnokságot jelképező bázis fölött.

A Csillagok háborúja látványossága — kiállításának parádés jellege — a másik vonzerő. Sci-fi is lehet unalmas, kalandfilm is lehet érdektelen. George Lucas, az író-rendező remekül megtervezte az effektusokat. Szemkápráztató az attrakció — különösen a befejező blokkban. Az élő erők és tűzfegyverek tömeges bevetése jelzi a harc monstre arányait. Maradt hely a humor számára is (űrkocsma) s természetesen ébredő vonzalmakról is tudósít az űrkrónika.

A harmadik s talán a leglényegesebb mozzanat: George Lucas jellegzetes amerikai antológiát állított össze alkotásában. Mindenből merített egy keveset: a westernből, a melodrámából, a musicalből, a mesékből — valamennyi forrását lehetetlen megnevezni. Ennek megfelelően tipikusan hollywoodi ízű a mutatvány, bár szerencsére nem evezünk a giccs vizeire. Hogy helyenként naiv a sztori, más kérdés.

Aki nem érzékeli, hogy fantáziaszülte űrhőskölteményt lát, úgyis elégedetlen marad — a logikát azonban efféle filmektől fölösleges számon kérni.

Bizonyára nem szabad megfeledkezni egy negyedik tényezőről sem, ezt pedig úgy hívják, hogy nyugati reklámhadjárat. A Csillagok háborúját — magam is tapasztaltam, tanúsíthatom — apait-anyait beleadva propagálták a kapitalista országokban: szinte a vízcsapból is a filmet népszerűsítő mondatok, képek, szlogenek folytak ki. A kampány kamatozott és „begyűrűzött” hozzánk is, hiszen még el sem készült Lucas mester kreációja s már mi is mindent tudtunk róla.

Ilyenformán mégis érthető a Csillagok háborúja diadaútja. Most már csak az a kérdés, örüljünk-e ennek vagy szomorkodjunk miatta?

Kár lenne eltúlozni a zajos moziszenzáció jelentőségét. Nézzük meg a filmet, aztán térjünk napirendre fölötte. Újabban felgyorsult az idő: hamarosan még frissebb divatokkal kell szembenéznünk.

-s -f