Talán a legjobb filmkönyv A Sith-ek bosszúja óta – elolvastuk a Skywalker kora regényt

Mielőtt rátérnék a Skywalker kora regényváltozatának bemutatására, előbb engedjetek meg két személyes gondolatot. Az eddigi legjobb filmkönyv-élményem Matthew Stover A Sith-ek bosszúja kötete, ami kiválóan megmagyarázta azokat a zavaros pontokat, amiket a film nem. Sőt, mivel akkoriban hazánkban hamarabb megjelent a könyv, mint a film, ezért már a regény ismeretében néztem meg a III. epizódot, ami a könyvhöz képest kissé csalódás volt, a kötet jobban tetszett, mint a film.

A Skywalker kora esetében a kiszivárgott történetet olvastam el hamarabb, így sok meglepetés nem ért 2019 decemberében sem, ellenben ha Rae Carson regényét ismertem volna korábban, akkor minden bizonnyal ugyanaz a fajta csalódás ért volna, mint 2015-ben:

a könyv jobban tetszett, mint a film.

A filmek regényadaptációinak létjogosultsága vitás kérdés, hiszen már egy ismert történetet élünk át újra – ráadásul lassabban – sőt az is elveszik, amit a látványtervezők, grafikusok és a teljes vizuális stáb alkotott meg. Ezért a veszteségért azonban kárpótol az, hogy ilyenkor több hely van a karakterek alaposabb megrajzolására, a gondolataik, motivációik bemutatására. Látjuk mi jár az egyes szereplő fejében, s ez pedig egy olyan plusz, ami már A Sith-ek bosszúja kötetnek is remekül sikerült megvalósítania.

Ugyanez sikerült Rae Carsonnak is,  sokkal inkább átérezhetjük, megismerhetjük a két főhős, Rey és Kylo Ren/Ben Solo vívódását, és a közöttük lévő diád mélységét. Tisztábban átjön például Finn erőérzékenysége, és jelleme is: Rey a fény, a világos oldal jelzőfényeként látja a fiút az Erőben. De azt is jobban átérezhetjük, hogy mekkora a súlya annak a felelősségnek, ami a hősökre – különösen Reyre és Poe-ra – hárult Leia halálát követően.

Szívszorító Leia szemszögéből látni az eseményeket, főleg, hogy a tábornok folyton kommunikál az Erőn keresztül fivérével, aki hívja magához a túlvilágra. Leia ugyanis a „repülését” követően testileg haldoklik, csak az akaratereje tartja ezen a világon. A könyv megerősítette azt a film után megfogalmazott véleményemet, hogy a Skywalker kora igazi főhőse Leia.  Az a Skywalker, akin sosem fogott a Sötét Oldal, aki mindig fény maradt az Erőben és remény a Galaxisban.  A történet a haldokló Leia örökségéről szól, hogy hogyan válik Leia örökösévé Poe, mint az új Organa, az új vezér; Rey, mint az új Skywalker, az új jedi; illetve hogyan válik Kylo Renből ismét Solo.

Ben Solo nagy tragédiája véleményem szerint az volt, hogy mindenki az új Sykwalkert akarta benne látni, ő azonban az apja fia maradt, s a folytatástrilógia egyik legmegrázóbb kapcsolata a Han–Ben apa-fiú kapcsolat lett.

Palpatine bosszúja az volt, hogy Ben Solót szembefordította a szüleivel.

Ez volt az egyik legaljasabb tette, amelyet a könyv is sokszorosan aláhúz. Sőt, Leia mellett Lando gondolataiba is belepillanthatunk, akinek a gyermekét szintén elragadta az Első Rend, vagy éppen Csubi Ben Solo iránt érzett szeretetének új mélységeit is megtapasztalhatjuk.

A nézőpont sokszor változik, láthatjuk az eseményeket például Hux, Pryde, Zorii, de még egy pillanatra Babu Frik szemével is. Az efféle kötetek másik előnye ugyanis, hogy megismerhetjük azokat  a jeleneteket, amelyek a filmkészítés folyamata során végül a vágóasztalon végezték. A Skywalker kora regényben – ahogyan a korábban emlegetett A Sith-ek bosszúja filmkönyvben – számos ilyen plusz pillanat van. Új jeleneteket olvashatunk Kyloval, Rey-jel, Leiával,  de sokkal több szerep jut Zorii Blissnek is: jobban megismerhetjük a fűszercsempész bandáját, s a lány érzelmeit is . Ezek a pillanatok pedig sok örömöt és izgalmat okoztak az olvasás során, a kis epizódok ugyanis sokat adtak a történethez, az összképhez.

Ráadásul Darth Plagueis terve és tragédiája is többször előkerül a kötetben.

A kötet harmadik pozitívuma: a válaszok. Korábban már több könyvlap kiszivárgott a film legnagyobb kérdéseire adott válaszokról – Palpatine visszatérése, Palpatine fia –, amelyek néhol bizarrnak, vagy erőltetettnek tűntek: azonban (ahogy az várható volt – a szerk.)

ha a kontextust is hozzáolvassuk már sokkal érthetőbb, és logikusabb a kép.

Ezek a válaszok talán kevéssé misztikusabbak, inkább tudományosak, abban a formában, ahogy anno az előzménytrilógia válaszai tudományosak voltak, mindenesetre az Erő újabb mélységei is megkapják az azokat megillető helyet. Ráadásul a Palpatine-nal kapcsolatos válaszok mellett számos egyéb, apróbb kérdést is megválaszol a regény, legyen szó arról, hogy Kylo miként jutott az Exegolra, hogyan és miért sikerült Landonak segítséget és szövetségeseket szerezni, vagy  mit mondott Wicket a fiának, mikor látta elpusztulni a csillagrombolót az Endor felett.  Nekem különösen tetszett a múlt jedi hangjaira szolgáló magyarázat, amely a Star Wars: Lázadók sorozattal való kontinuitást is erősítette, valamint az, hogy miért volt ez az exegoli győzelem más, jelentősebb, mint az endori.

Az írónő stílusát már A koréliai hajsza című regényben is megkedveltem, Carson könnyen ír, játszi egyszerűséggel formálja meg a karakterek belső gondolatvilágát, és képes félmondatokkal, vagy akár néhány szóval megválaszolni olyan kérdéseket, amelyeken mi rajongók december óta komment-tengereket töltöttünk meg komment-folyamainkkal. A könyv lapjain szintén erősebben átjön a Skywalker kora és az egész Star Wars üzenete: az igazi győzelemhez csak a teljes önátadás, az önfeláldozás vezet.