A jedik titkos története – Elolvastuk Az Erő nyomábant

Először is beszéljünk a magyar címről, amely szerintem találó lett. Bár az eredetiben fontos hangsúlyt kap, hogy a főhős egy gyűjtő, méghozzá egy Erő-gyűjtő, valljuk be, magyarul ez a cím elég furán hangzott volna. Ráadásul a főszereplő Karr Nuq Sin a regényben nemcsak egy gyűjtő, hanem egyfajta ifjú kalandor is, akit tudásszomja hajszol az Erő nyomában.

 A kötet angolul a már-már gumifogalomnak számító young adult, azaz fiatal felnőtt kategóriában jelent meg, ami általában csupán annyit jelent, hogy a főhős még nincs 18 éves.  És mielőtt bárkit ez eltántorítana a kötettől, gondoljuk csak arra, hogy Claudia Gray remekművei, az Elveszett csillagok, illetve a Leia, az Alderaan hercegnője szintén ebbe a kategóriába sorolandó. Ugyanilyen lesz Justina Ireland regénye A Köztársaság Fénykora érából is. Ezen a köteten azonban jobban érződik a fiatal felnőtt jelleg, azt a klasszikus problémát dolgozza fel, amit amúgy az egész Csillagok háborúja (vagy éppen könyves berkekben a Harry Potter), hogy milyen nehézségei vannak a felnőtté válásnak,

különösen egy különleges képességű, meg nem értett ifjú esetében.

A kötet egy könnyű nyári regény, nem egy dráma, hanem inkább a klasszikus ifjúsági kalandregény, amit a Solo óta Star Wars berkekben is közkeletű heist jelzővel lehetne illetni. Mint már említettem, a történet főhőse tehát Karr Nuq Sin, aki  egy sajátos betegséggel küzd: érzi az Erőt.  Ez az érzés azonban nem varázslatos képességekkel – mint telepátia vagy telekinézis – jár az esetében, hanem bizony szörnyű fejfájásokkal és iszonyatos látomásokkal. Arra, hogy az erőérzékenység, s különösen a velejáró látó-képességek miféle mentális problémákat okozhatnak, már volt példa a kánonban, gondoljunk csak Syfo-Dias mesterre, akinek a kálváriáját a zseniális, Dooku, az elveszett jedi kötet is megörökítette. (Syfo-Dias különben ebben a kötetben is felbukkan, ám ennek körülményeit nem árulom el.) Karr azonban megőrizte az ép eszét, leginkább a nagyanyjának köszönhetően, aki nem agytumort vagy egyéb szörnyűségeket diagnosztizált az unokájában, hanem az Erőt, s bár maga csak hívő és nem erőérzékeny, de elkezdi tanítgatni különleges unokáját.

Mi is Karr különleges képessége, amiért kegyetlen fejfájásokkal és eszméletvesztéssel kell fizetnie?  Az, hogy látja a múltat, amennyiben egy olyan tárgyat érint meg, ami fontos esemény idején volt jelen, látomásként érzékeli annak az eseménynek a lenyomatát az Erőben.  Ez a történészek és régészek szemszögéből irigylendő képesség nem ismeretlen a Star Wars rajongók számára, az úgy nevezett pszichometria legismertebb alkalmazója Quinlan Vos mester volt, egészen addig, amíg nem jött – különben a könyv angol verziójával körülbelül egy időben – Cal Kestis, és a Jedi: Fallen Order a maga Sense Echo erőképességével.

Persze egy képzett jedi – mint Vos mester –, vagy akár egy padawan – mint Cal – számára is egészen más az efféle képesség alkalmazása, mint egy olyan fiúnak, akit csupán az Erőt nem érzékelő nagyanyja tanítgatott, mások pedig egyenesen agybetegnek gondolják a képessége miatt.

Karr a fejfájások ellenére meg akarja érteni a képességét, meg akarja ismerni a jedik titkait – sőt a jedi létről is ábrándozik. Ezt – évtizedekkel a 66-os parancs, és évekkel Luke Skywalker eltűnése után – leginkább olyan tárgyak gyűjtésével tudja véghez vinni, amelyek jelen voltak a múlt fontos pillanataiban.  Karr kalandja akkor gyorsul fel, amikor megismerkedik Maize-zel, a az ember–miriali hibrid lánnyal, elkötik a lány Első Rendnél dolgozó apjának a jachtját, s a Karr által épített RZ–7 droid társaságában nekivágnak a galaxisnak, az Erő nyomában.  Nekem Maize és RZ karaktere is nagyon tetszett, remek a kémia a hármas között, s ez nyilván Kevin Shinick érdeme.

A kötet történetvezetése egyszerű: Karr előbb megismeri a jedik múltját, pontosabban azt a szeletét, amit mi Star Wars I–VI-nak ismerünk, majd egyrészt ezzel párhuzamosan, de inkább ezt követően felkutatja saját maga és a családja történetét. A kötet legnagyobb negatívuma számomra, hogy a Lucasfilm a Skywalker kora előzményregényeként dobta piacra a könyvet, ami szerintem kevéssé fedi a valóságot, leginkább egy cameo-helyszín köti össze a regényt a IX. epizóddal.

A könyv ellenben kiváló előzménytörténete Az ébredő Erőnek.

Nemcsak azért, mert a kötetben a VII. rész olyan karakterei és helyszínei is felbukkannak, mint Unkar Plutt a Jakkun vagy Maz Kanata a Takodanán, hanem mert  remekül megmutatja, hogy mennyire elveszett és torzult ekkorra a jedikkel kapcsolatos kollektív tudás.  A kötet leginkább a Luke Swywalker utáni hajszának és azon mémmé vált jelenetnek az előzménye, amikor Han Solo kijelenti az elkerekedett szemű Reynek és Finn-nek, hogy „mind igaz”.

Bár valamiféle történelmet tanítanak Karr iskolájában is, az Erő háta mögötti Merokián, az finoman szólva is elégtelen és pontatlan. Az emberek fejében is káosz uralkodik ebben a kérdésben, sokan az egész jedi-históriát csupán lézerkardos varázslókról szóló gyerekmeséknek, jobb esetben pedig mítoszoknak gondolják. Hiszen hogyan is lehetséges, hogy egy állítólagos szuperképességekkel bíró, befolyásos szekta egyik pillanatról a másikra eltűnik a galaktikus politika porondjáról?  Mások teljesen elfogadták a Birodalom által propagált hivatalos magyarázatot, miszerint a jedik elárulták a Köztársaságot,  megint mások pedig legendákat meséltek a hihetetlen Skywalkerről, aki a jakkui csatában puszta kézzel szedte le a csillagrombolókat az égről. Úgy látszik beérett a Palpatine féle történelemhamisítás, az Új Köztársaság propagandagépezete pedig leszerepelt, hiszen még a Luke Skywalker-kultuszt sem volt képes széles körben terjeszteni.

Pont az a legizgalmasabb a regényben, hogy mennyiféleképpen lehet interpretálni azt a történetet, amit mi jól ismerünk a Skywalker sagáról: egészen más a múltfelfogása egy klónkatona leszármazottjának, egy kiugrott jedi aggastyánnak, vagy éppen egy csempésznek, aki egyszer látta egy poros kocsmában, hogy az öreg Ben Kenobi levágja Ponda Baba karját.  Sőt, Karr számára már az is csupán hosszú nyomozás után derül ki, hogy a klónháborús Skywalker és a lázadó Skywalker az két külön személy.  Érdekes azt nyomon követnünk, hogy Karr hogyan rakja össze apró nyomokból azt a sztorit, amit mi jól ismerünk, ráadásul nemcsak a filmekből, hanem mondjuk A klónok háborúja animációs sorozatból is.

Még egy pozitívumot emelnék ki a kötetből, hiszen egy olyan dologra reflektál, amit sok rajongó hajlamos elfelejteni. Amikor ádáz vitákat folytatunk a filmek egy-egy ellentmondásos jelenetéről, vagy éppen a fizikai képtelenségekről, jusson eszünkbe, hogy

a messzi-messzi galaxis nemcsak egy fiktív, hanem egy erősen spirituális világ is egyben, amit az Erő irányít.

A könyv szépen megmutatja az Erő működését, és kifürkészhetetlen útjait, hogyan is készül tudtán kívül a teljes galaxis arra, hogy felbukkanjon Rey és lezáruljon a saga kálváriája. Végezetül a pozitívum mellé egy kis negatívum is, azt sajnálom, hogy kevéssé jelenik meg a regényben a galaktikus politika, a VII. epizódot megelőző évek hidegháborújából csupán annyit látunk, hogy egyes bolygókon ott az Első Rend, másokon pedig nincs. Na persze a Külső Peremvidék jelentéktelen bolygóin nem is volt különösen erős az Új Köztársaság sem.