50 évvel bemutatása után is sokat nyújt Lucas első nagyjátékfilmje, a THX 1138

A napokban (március 11-én) volt ötven éve, hogy bemutatták az amerikai mozikban a THX 1138-at, George Lucas első nagyjátékfilmjét. Az évforduló kapcsán a hosszú hétvégén ismét elővettem (egészen pontosan annak 2004-es rendezői változatát), hogy megnézzem, mai szemmel is élvezhető alkotásról van-e szó. Jelentem, igen, de azért menjünk bele kicsit jobban a részletekbe.

A másfél órás filmnél már az elején érezhetjük, hogy valami nem stimmel: a stáblista a később szokványos Lucasfilm-zöld színnel szedett betűkkel alulról felfelé halad. Aztán belecsöppenünk egy egészen szürreális, disztópikus világba, amelyben a tömegeket begyógyszerezik, hogy a lehető legproduktívabb tagjaivá válhassanak a társadalomnak, és lehetőleg ne mutassák ki érzelmeiket és vágyaikat. (Ezek kiélését egyébként hologramok és maszturbátorgépek segítik a THX 1138-ban bemutatott világban.)

A címszereplő, THX 1138 – akit remekül hoz Robert Duvall – az e társadalmat felügyelő androidok gyártásában vesz részt, ám a teljesítménye romlásnak indul. Mint kiderül, azért, mert lakótársa, LUH 3417 (akit Maggie McOmie alakít) módosítja THX gyógyszeradagját, aminek hatására a páros gyermeket is nemz. Önkéntes drogelvonójuk, valamint illegális összemelegedésük persze nem maradhat titokban a mindent látó totális államban, a film utolsó harmada pedig már azzal telik, hogy THX miként szökik meg az egyébként körül sem zárt őrizetből, hogy aztán végül maga mögött hagyja az egész disztópikus világot.

A THX 1138 eredetileg Lucas negyedórás vizsgafilmje volt négy évvel korábbról (eredeti címe: THX 1138:4EB). Francis Ford Coppolával való barátsága majd üzleti együttműködése révén, a Warner Brothers segítségével készült el. A nagyjátékfilmesített verziót eredetileg Japánban szerette volna forgatni a távol-keleti ország furcsa, modern építészete miatt, ám a forgatási engedélyek beszerzése problémásnak bizonyult, így inkább San Franciscóban és környékén készült a film. S micsoda látványvilága lett! Lucas még egy szimpla mozgólépcsőt is tudott olyan szögből rögzíteni, hogy az szorongást keltsen a nézőben.

A filmben felismerhetőek a későbbi messzi-messzi galaxis bizonyos elemei is.

A különféle belső terek, hologramok, képernyők, hangosbeszélők és csipogó hangok esztétikája mind-mind a Birodalom hasonlóan elnyomó gépezetének audiovizuális jellemzőit juttatták eszembe. Emellett a film utolsó harmadában THX és a felügyelő androidok hajszája bontakozik ki, amelyben Lucas egyrészt kiélhette versenyautók iránti rajongását, másrészt a hangulat fokozása eszembe juttatta a Halálcsillag trench-run jelenetét. Szinte ugyanazokkal a trükkökkel operált itt Lucas, mint a hat évvel később bemutatott Egy új reményben. És akkor még azt a mondatot említsünk meg, amelyben egy android arról számol be, hogy  az imént ütött el egy vukit! 

A film alapvetően nem annyira izgalmas, mint a történet összefoglalója sejtetné. Ennek két oka is van: az egyik, hogy ötven évvel ezelőtt mutatták be, s akkor még merőben más volt a közízlés. A másik, hogy Lucas egyáltalán nem akciófilmben vagy kommersz sci-fiben gondolkodott, hanem – ahogy később, a Star Warsokkal is – a filmművészetén keresztül igyekezte átadni morális üzenetét a nézőknek. Mivel a film első kétharmada egyáltalán nem pörgős, a nézőt rákényszeríti, hogy sokkal inkább odafigyeljen a részletekre, egyes képekre és üzenetekre, mint a mai filmek esetében. S ez szerintem alapvetően jó dolog:

felüdülés volt egy ilyen lassabban csordogáló, elgondolkodtató disztópikus filmet megnézni korunk rohanó világában.

Ötven évvel a bemutató után azt hiszem nem spoiler, ha elárulom, hogy THX a végén megmenekül – persze, aki ismeri Lucas későbbi művészetét, az erre mérget vehetett. Lucas a filmmel ugyanis számomra ugyanazt üzente, mint a Star Warsszal. Ebben az esetben elültette a remény magját az emberek szívében:

van remény megszabadulni egy totális állam elnyomásától.

Tágabb értelemben véve  a THX 1138 a status quótól való megszabadulásról szól, s arról, hogy az erre való képesség bármelyikünkben megvan.  Lucas egy 1971-es interjúban a George Lucas így vallott a a film mondanivalójáról Brian Jay Jones George Lucas – Galaxisokon innen és túl című könyve szerint:

„Az emberek egyfolytában torkig vannak a munkájukkal. Pedig semmi mást nem kéne tenniük, csak otthagyni azt… Nyitott ajtajú ketrecekben élnek.”

Összességében szokatlan, meghökkentő, elgondolkodtató film lett a THX 1138. (Olyannyira, hogy amikor Coppola először levetítette a Warner fejeseinek, állítólag ezt mondta: „Nem tudom, mi a f*sz ez”. A moziba kerülésig még kétszer újravágták – egyszer Lucas, egyszer a WB –, nem csoda, hogy Lucas végül készített rendezői változatot.)

Ugyanakkor a film ötven évvel a bemutatását követően is képes releváns mondanivalót átnyújtani a közönségnek. Emellett nagy erénye, hogy Lucas a végét úgymond nyitva hagyta: sosem tudjuk meg, hogy THX túlélt-e, miután a földalatti városból elmenekülve feljutott a felszínre. A mondanivaló szempontjából talán mindegy is: a status quo megdöntése Lucas forradalmi gondolkodásmódja szerint talán fontosabb is, mint hogy mi jön utána.

A THX 1138 rendezői változatának 2004-es előzetese